Illem, elvárásoknak való megfelelés, folyamatos harc másokkal, ha egy kicsit is másképp viselkedsz annál, amit a nagy szent társadalom elvár a korodnál, társadalmi helyzetednél (WTF????????), munkádban betöltött pozíciódnál fogva. Amit a család elvár, a kollegák elvárnak. Sorolhatnám reggelig. De tényleg: mit illik? És mit nem? És miért nézik különcnek azt, aki beleszarik ezekbe? Érintőlegesen megjegyzem, vannak olyan "szabályok", amiknek nem is nehéz megfelelni, meg saját érdek is: egy közösségbe tartozásnak vannak ugye szabályai, együttélés szabályai, de nem ezekről szeretnék írni, mert ezek a mindennapi életünk velejárói. Ez igazából a nevelésen múlik, hogy valakinél reflex-e, hogy nem fingik recsegőset egy tömött buszon (hanem csak halkat, és utána kérdően néz a mellette állóra), nem rövidnadrágban megy-e üzleti tárgyalásra, és még sorolhatnám.

A gondolataim inkább afelé terelődnek, hogy ha valaki nem a skatulyák szerint él, az rossz-e, elítélendő-e, kinevethető-e? Mert nagyon sok helyen ezt látom, hallom. Itt ugye két oldal áll egymással szemben: a korlátoltság és az, hogy valaki képes-e valójában önmaga lenni úgy, hogy nem érdeklik mások, főleg nem mások véleménye. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy elkezdenek aggódni: mit szólnak mások? Nem fognak kinevetni? Esetleg csalódni bennem? Csak közben azt felejtik el, hogy nem mások életét élik (elvileg), hanem a sajátjukat. Mert miért ne mehetne el bárki x év fölött is szórakozni, vagy egy koncertre, ha azt szereti és jól érzi magát? Miért ne engedhetné el úgy magát a zenétől, mint 20 évesen? Szokták mondani, hogy egy ember annyi idős, amennyinek érzi magát, ami egy borzasztóan nagy közhely, de mégis van benne valami. Megjegyzem, rengetegszer látok 50 év feletti nőket 20 évesnek öltözni, ami hát hogy is mondjam: néha nem pont úgy sikerül, mint ahogy azt eltervezte (finoman fogalmazva sem), de ne keverjük össze az igénytelenséget azzal, hogy valaki nem lesz koravén. Kulturáltan szórakozni bármelyik korosztály tud, csak mostanság egyre kevesebb rá az igény. És itt nem arra gondolok, hogy valaki egy helyben szürcsöli a 'bacardibríízerjét', hanem inkább az egymás iránt mutatott tiszteletre. Hogy egy szórakozóhelyen ne csak én legyek, hanem mi. Hogy attól, hogy én jól érzem magam, attól még nem rontom el más buliját. Adott esetben tombolás, éneklés, csápolás közepette is figyelek a másikra, lehetőleg nem ugrok rá többször a lábára, a sörösüveget/poharat nem a földre dobom, hanem elviszem a pultig (vagy legalább egy üres asztalhoz), hogy nem lökök fel 20 embert, mert meghallottam a kedvenc számom utolsó 4 akkordját a rötyiből kijövet. Ez kortalan, ez agyban dől el.

Aztán ott van az "állandóan hülyéskedsz, mikor komolyodsz már meg?" klisé. Sokan nem gondolnak bele abba, hogy aki ilyet kérdez, az egyrészt bátor (pláne, hogy én erre szoktam válaszolni, pedig költői kérdésnek szánják, viszont utána az a személy tuti nem kérdez többet semmiről), másrészt pedig: ha ismerne, nem kérdezne ilyet. Nem olyan sokan élnek olyan életet, mint amilyet szeretnének. Sokunknál több a gond, mint a jó dolog. Mindennapi problémák, a jövővel kapcsolatos problémák. Ezt mindenki másképp vezeti le, de én világéletemben azt vallottam, hogy ami valójában mindig a miénk (és a hétköznapokon egy szempillantás alatt tud átlökni), az a humor. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a kollégáim közül senki "nem normális" (újabb baromság: noooormális? Aki tudja, hogy ez pontosan mit jelent, az tessen már leírni nekem, köszönöm szépen!), így ezzel nincs gond. Ha valaki az utcáról benézne hozzánk, sűrűn látná, hogy sírva röhögünk, miközben dolgozunk. Természetesen belülről jön, nem pótcselekvés, inkább multifunkcionális tulajdonságnak mondanám. Igen, hülyéskedünk, igen, ökörködünk, addig, amíg annak helye van!! A felelősségteljes munka és élet nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy valaki igazi idióta legyen - pozitív értelemben (pl. Besenyő Pista bácsi aka. Laár András).

"Mikor nősz már fel?" - minek? Nagyjából ugyanazokat tudnám írni, mint a bulihoz és a megkomolyodáshoz. Felnőtt: önállóan gondolkodik, felel a tetteiért, családot tart fent, blablabla stb.stb. De épp emiatt (elvileg) el tudja dönteni, hogy mi odaillő és mi nem. Hogy mit lehet és mit nem. És hogy azt a mit, azt mikor lehet!! Senkit nem ítélhetünk meg az alapján, amit néhanapján látunk belőle. Mert nagyon sokszor a felszín alatt sokkal több van, mint amit nekünk mutatnak. És ez így van jól.

Rengetegen élnek a megszokásaik rabjaként (ezt KELL, azt KELL), rugalmatlanul, saját magukkal meghasonulva. Rosszabb esetben lenézve a másikat azért, mert ő képes önmaga lenni és leszarja azt, hogy mások mit gondolnak róla. Ezzel csak az a gond, hogy ez ítélkezés, ami sokkal súlyosabb kategória, mint az, hogy pl. egy végzett jogászdoktor 32 évesen önfeledten csápol egy Scooter koncerten. Egy életünk van, és az rohadtul rövid ahhoz, hogy mások elvárásai szerint éljük azon felül, amit tényleg muszáj (pl. munka). Becsüljük meg, és ne erőszakoljuk meg önmagunkat azért, mert látszólag "kinőttünk" dolgokból.