....az sokáig él. Talán ez az egyetlen pozitívum abban, amivel ma délelőtt szembesültem. Hangos "menjetek már a kurv****tokba", "a beleit a száján keresztül kéne kiszedni" és egyéb jókívánságokat üzentek annak az embernek, aki azt terjesztette: meghalt Bud Spencer! Amellett, hogy az én vérnyomásom is megugrott egy kicsit (már csak ezt a mondatot meglátva is és azért is, mert ez egy rosszindulatú rémhírterjesztés), elszomorodtam. Valakinek tényleg az a legjobb szórakozása vasárnap délelőtt, hogy a gyermekkorunk talán legkiemelkedőbb alakjának, egy fantasztikus színésznek és embernek a halálhírét kelti? Miért? Mire jó ez? Figyelemre vágyott? Én azt gondolom, hogy egy ilyen kaliberű emberrel szemben méltatlan és tiszteletlen dolog ilyen körülmények között beszélni. 

Carlo Pedersoli 1929. október 31-én született Nápolyban. Úszóként és vízilabdázóként ért el kimagasló sikereket a fiatal éveiben, sokszor játszott itthon is meccseket, az életrajzi könyve kapcsán így emlékezett vissza ezekre az időkre:

Miután aláírta első hollywoodi szerződését 1967-ben, visszavonult az aktív sportolástól, utolsó vízilabda-mérkőzését a Kárpáti György és Gyarmati Dezső fémjelezte magyar válogatott ellen vívta.

Kárpáti György így emlékszik a meccsre: "Pedersoli, aki jóképű, magas, karcsú, széles vállú srác volt, miután megkapta amerikai filmszerződését, Budapesten játszott utoljára az olasz válogatott tagjaként. A vízilabda nem a szelídségéről ismert sportág, könnyen el lehet veszíteni néhány fogat, a felrepedt szemöldök látványa pedig egészen megszokott dolog. A színészpalánta ezért kéréssel fordult a magyar csapat tagjaihoz, az arca épségének megóvását szerette volna elérni. A mieink könyörületesek voltak az ellenfél játékosához, megígérték neki, hogy nem bántják, ha a meccset követő vacsorán énekel nekik egy dalt. A mérkőzés egyetlen lidérces álom volt szegény Pedersoli számára. A magyarok körbeadogatták egymás között, mind a hat mezőnyjátékos elszórakozhatott vele. Az illetőnek a labdával tulajdonképpen nem kellett törődnie, minden figyelmét az olasz fogsorára összpontosíthatta. Pedersoli halálra vált arccal kapkodta a fejét a horgok és felütések elől. Az öklök és könyökök azonban szerencsére mindannyiszor időben megálltak, nem okoztak sérülést. A magyar válogatott végül 7:3-ra nyert, és a győzelmi banketten behajtotta az ígért dalt a később Bud Spencer néven híressé lett főhősünktől.”
(Dr. Kárpáti György: Medencék, gólok, pofonok) - Forrás: Wikipédia

A művésznevét egyrészt a kedvenc sörmárkája, másrészt a kedvenc színésze (Spencer Tracy) alapján vette fel. Ekkor növesztett szakállat, és ekkor ismerkedett meg Terence Hill-lel (Mario Girotti) is. Ez a találkozás mérföldkő volt, ezután megállíthatatlan volt a páros, sokunk nagy nagy örömére. 1967-től 1985-ig 17 filmben szerepeltek együtt, továbbá 1994-ben még egy utolsót forgattak, ez volt a "Bunyó karácsonyig". Korszakalkotóvá és felejthetetlenné váltak a vér nélküli verekedésekkel, a nagy zabálásokkal, a hagymásbabbal, az egyedülálló humorral, a Puffin lekvárral és nem utolsó sorban a fantasztikus mellékszereplőkkel (akik nélkül meg sem születhettek volna ezek a filmek, és jellemzően ugyanazok az arcok tűntek fel az ellenség szerepében is). Riccardo Pizzuti például az évek alatt annyi fogat köpött ki, amennyi egész Budapest lakosságának nincs! A filmzenék szintén fantasztikusak voltak, és (legalábbis nálam) úgy működnek, mint a pavlovi-reflex: bármikor meghallom bármelyiket, kellemes érzés tölt el. Ki ne emlékezne erre, erre, erre, erre, vagy erre. A sor nagyon nagyon hosszú és sokáig lehetne folytatni. Egyszerűen nincs olyan páros, nincsenek olyan filmek a múltamból, amik ennyire jellemzően és állandóan, bármelyik részét meglátva vagy meghallva ne csalna mosolyt az arcomra, és ne ébresztene kellemes emlékeket bennem.

Mindketten szerepelnek rengeteg önálló filmben is (Piedone, Aladdin, vagy Lucky Luke és Don Camillo), amik természetesen ugyanúgy fantasztikusak, ám én most elsősorban a közös filmjeik kapcsán írok, mert ettől váltak igazi legendává. Ezek a filmek értéket képviseltek, lekötötték az embert, megvolt bennük minden, ami egy filmhez kell. Tulajdonképpen az egész világon tiszteletnek örvendenek, ITT van például egy videó 2010-ből, ahol hosszú hosszú másodpercekig állva tapsol a közönség, mikor megjelennek. Talán ennél nagyobb elismerés nem is kell.

Olyan sok pluszt adtak a gyermekkoromhoz (és talán ezzel nem vagyok egyedül), és olyan szinten tisztességesen csinálták, amit csináltak, hogy vele/velük kapcsolatban valóban csak maximális tisztelettel szabad(na) beszélni. És amikor majd eljön a nap (mert előbb utóbb valóban el fog), akkor ugyanígy is kell emlékezni rájuk. De addig örülni kell, hogy élnek, hogy él egy korszak két jeles képviselője, gyermekkorunk két hőse, és mást nem is kívánhat az ember, minthogy ez még tartson jó sokáig, egészségben, szeretetben, méltóságban.