....az sokáig él. Talán ez az egyetlen pozitívum abban, amivel ma délelőtt szembesültem. Hangos "menjetek már a kurv****tokba", "a beleit a száján keresztül kéne kiszedni" és egyéb jókívánságokat üzentek annak az embernek, aki azt terjesztette: meghalt Bud Spencer! Amellett, hogy az én vérnyomásom is megugrott egy kicsit (már csak ezt a mondatot meglátva is és azért is, mert ez egy rosszindulatú rémhírterjesztés), elszomorodtam. Valakinek tényleg az a legjobb szórakozása vasárnap délelőtt, hogy a gyermekkorunk talán legkiemelkedőbb alakjának, egy fantasztikus színésznek és embernek a halálhírét kelti? Miért? Mire jó ez? Figyelemre vágyott? Én azt gondolom, hogy egy ilyen kaliberű emberrel szemben méltatlan és tiszteletlen dolog ilyen körülmények között beszélni. 

Carlo Pedersoli 1929. október 31-én született Nápolyban. Úszóként és vízilabdázóként ért el kimagasló sikereket a fiatal éveiben, sokszor játszott itthon is meccseket, az életrajzi könyve kapcsán így emlékezett vissza ezekre az időkre:

Miután aláírta első hollywoodi szerződését 1967-ben, visszavonult az aktív sportolástól, utolsó vízilabda-mérkőzését a Kárpáti György és Gyarmati Dezső fémjelezte magyar válogatott ellen vívta.

Kárpáti György így emlékszik a meccsre: "Pedersoli, aki jóképű, magas, karcsú, széles vállú srác volt, miután megkapta amerikai filmszerződését, Budapesten játszott utoljára az olasz válogatott tagjaként. A vízilabda nem a szelídségéről ismert sportág, könnyen el lehet veszíteni néhány fogat, a felrepedt szemöldök látványa pedig egészen megszokott dolog. A színészpalánta ezért kéréssel fordult a magyar csapat tagjaihoz, az arca épségének megóvását szerette volna elérni. A mieink könyörületesek voltak az ellenfél játékosához, megígérték neki, hogy nem bántják, ha a meccset követő vacsorán énekel nekik egy dalt. A mérkőzés egyetlen lidérces álom volt szegény Pedersoli számára. A magyarok körbeadogatták egymás között, mind a hat mezőnyjátékos elszórakozhatott vele. Az illetőnek a labdával tulajdonképpen nem kellett törődnie, minden figyelmét az olasz fogsorára összpontosíthatta. Pedersoli halálra vált arccal kapkodta a fejét a horgok és felütések elől. Az öklök és könyökök azonban szerencsére mindannyiszor időben megálltak, nem okoztak sérülést. A magyar válogatott végül 7:3-ra nyert, és a győzelmi banketten behajtotta az ígért dalt a később Bud Spencer néven híressé lett főhősünktől.”
(Dr. Kárpáti György: Medencék, gólok, pofonok) - Forrás: Wikipédia

A művésznevét egyrészt a kedvenc sörmárkája, másrészt a kedvenc színésze (Spencer Tracy) alapján vette fel. Ekkor növesztett szakállat, és ekkor ismerkedett meg Terence Hill-lel (Mario Girotti) is. Ez a találkozás mérföldkő volt, ezután megállíthatatlan volt a páros, sokunk nagy nagy örömére. 1967-től 1985-ig 17 filmben szerepeltek együtt, továbbá 1994-ben még egy utolsót forgattak, ez volt a "Bunyó karácsonyig". Korszakalkotóvá és felejthetetlenné váltak a vér nélküli verekedésekkel, a nagy zabálásokkal, a hagymásbabbal, az egyedülálló humorral, a Puffin lekvárral és nem utolsó sorban a fantasztikus mellékszereplőkkel (akik nélkül meg sem születhettek volna ezek a filmek, és jellemzően ugyanazok az arcok tűntek fel az ellenség szerepében is). Riccardo Pizzuti például az évek alatt annyi fogat köpött ki, amennyi egész Budapest lakosságának nincs! A filmzenék szintén fantasztikusak voltak, és (legalábbis nálam) úgy működnek, mint a pavlovi-reflex: bármikor meghallom bármelyiket, kellemes érzés tölt el. Ki ne emlékezne erre, erre, erre, erre, vagy erre. A sor nagyon nagyon hosszú és sokáig lehetne folytatni. Egyszerűen nincs olyan páros, nincsenek olyan filmek a múltamból, amik ennyire jellemzően és állandóan, bármelyik részét meglátva vagy meghallva ne csalna mosolyt az arcomra, és ne ébresztene kellemes emlékeket bennem.

Mindketten szerepelnek rengeteg önálló filmben is (Piedone, Aladdin, vagy Lucky Luke és Don Camillo), amik természetesen ugyanúgy fantasztikusak, ám én most elsősorban a közös filmjeik kapcsán írok, mert ettől váltak igazi legendává. Ezek a filmek értéket képviseltek, lekötötték az embert, megvolt bennük minden, ami egy filmhez kell. Tulajdonképpen az egész világon tiszteletnek örvendenek, ITT van például egy videó 2010-ből, ahol hosszú hosszú másodpercekig állva tapsol a közönség, mikor megjelennek. Talán ennél nagyobb elismerés nem is kell.

Olyan sok pluszt adtak a gyermekkoromhoz (és talán ezzel nem vagyok egyedül), és olyan szinten tisztességesen csinálták, amit csináltak, hogy vele/velük kapcsolatban valóban csak maximális tisztelettel szabad(na) beszélni. És amikor majd eljön a nap (mert előbb utóbb valóban el fog), akkor ugyanígy is kell emlékezni rájuk. De addig örülni kell, hogy élnek, hogy él egy korszak két jeles képviselője, gyermekkorunk két hőse, és mást nem is kívánhat az ember, minthogy ez még tartson jó sokáig, egészségben, szeretetben, méltóságban.

Illem, elvárásoknak való megfelelés, folyamatos harc másokkal, ha egy kicsit is másképp viselkedsz annál, amit a nagy szent társadalom elvár a korodnál, társadalmi helyzetednél (WTF????????), munkádban betöltött pozíciódnál fogva. Amit a család elvár, a kollegák elvárnak. Sorolhatnám reggelig. De tényleg: mit illik? És mit nem? És miért nézik különcnek azt, aki beleszarik ezekbe? Érintőlegesen megjegyzem, vannak olyan "szabályok", amiknek nem is nehéz megfelelni, meg saját érdek is: egy közösségbe tartozásnak vannak ugye szabályai, együttélés szabályai, de nem ezekről szeretnék írni, mert ezek a mindennapi életünk velejárói. Ez igazából a nevelésen múlik, hogy valakinél reflex-e, hogy nem fingik recsegőset egy tömött buszon (hanem csak halkat, és utána kérdően néz a mellette állóra), nem rövidnadrágban megy-e üzleti tárgyalásra, és még sorolhatnám.

A gondolataim inkább afelé terelődnek, hogy ha valaki nem a skatulyák szerint él, az rossz-e, elítélendő-e, kinevethető-e? Mert nagyon sok helyen ezt látom, hallom. Itt ugye két oldal áll egymással szemben: a korlátoltság és az, hogy valaki képes-e valójában önmaga lenni úgy, hogy nem érdeklik mások, főleg nem mások véleménye. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy elkezdenek aggódni: mit szólnak mások? Nem fognak kinevetni? Esetleg csalódni bennem? Csak közben azt felejtik el, hogy nem mások életét élik (elvileg), hanem a sajátjukat. Mert miért ne mehetne el bárki x év fölött is szórakozni, vagy egy koncertre, ha azt szereti és jól érzi magát? Miért ne engedhetné el úgy magát a zenétől, mint 20 évesen? Szokták mondani, hogy egy ember annyi idős, amennyinek érzi magát, ami egy borzasztóan nagy közhely, de mégis van benne valami. Megjegyzem, rengetegszer látok 50 év feletti nőket 20 évesnek öltözni, ami hát hogy is mondjam: néha nem pont úgy sikerül, mint ahogy azt eltervezte (finoman fogalmazva sem), de ne keverjük össze az igénytelenséget azzal, hogy valaki nem lesz koravén. Kulturáltan szórakozni bármelyik korosztály tud, csak mostanság egyre kevesebb rá az igény. És itt nem arra gondolok, hogy valaki egy helyben szürcsöli a 'bacardibríízerjét', hanem inkább az egymás iránt mutatott tiszteletre. Hogy egy szórakozóhelyen ne csak én legyek, hanem mi. Hogy attól, hogy én jól érzem magam, attól még nem rontom el más buliját. Adott esetben tombolás, éneklés, csápolás közepette is figyelek a másikra, lehetőleg nem ugrok rá többször a lábára, a sörösüveget/poharat nem a földre dobom, hanem elviszem a pultig (vagy legalább egy üres asztalhoz), hogy nem lökök fel 20 embert, mert meghallottam a kedvenc számom utolsó 4 akkordját a rötyiből kijövet. Ez kortalan, ez agyban dől el.

Aztán ott van az "állandóan hülyéskedsz, mikor komolyodsz már meg?" klisé. Sokan nem gondolnak bele abba, hogy aki ilyet kérdez, az egyrészt bátor (pláne, hogy én erre szoktam válaszolni, pedig költői kérdésnek szánják, viszont utána az a személy tuti nem kérdez többet semmiről), másrészt pedig: ha ismerne, nem kérdezne ilyet. Nem olyan sokan élnek olyan életet, mint amilyet szeretnének. Sokunknál több a gond, mint a jó dolog. Mindennapi problémák, a jövővel kapcsolatos problémák. Ezt mindenki másképp vezeti le, de én világéletemben azt vallottam, hogy ami valójában mindig a miénk (és a hétköznapokon egy szempillantás alatt tud átlökni), az a humor. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a kollégáim közül senki "nem normális" (újabb baromság: noooormális? Aki tudja, hogy ez pontosan mit jelent, az tessen már leírni nekem, köszönöm szépen!), így ezzel nincs gond. Ha valaki az utcáról benézne hozzánk, sűrűn látná, hogy sírva röhögünk, miközben dolgozunk. Természetesen belülről jön, nem pótcselekvés, inkább multifunkcionális tulajdonságnak mondanám. Igen, hülyéskedünk, igen, ökörködünk, addig, amíg annak helye van!! A felelősségteljes munka és élet nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy valaki igazi idióta legyen - pozitív értelemben (pl. Besenyő Pista bácsi aka. Laár András).

"Mikor nősz már fel?" - minek? Nagyjából ugyanazokat tudnám írni, mint a bulihoz és a megkomolyodáshoz. Felnőtt: önállóan gondolkodik, felel a tetteiért, családot tart fent, blablabla stb.stb. De épp emiatt (elvileg) el tudja dönteni, hogy mi odaillő és mi nem. Hogy mit lehet és mit nem. És hogy azt a mit, azt mikor lehet!! Senkit nem ítélhetünk meg az alapján, amit néhanapján látunk belőle. Mert nagyon sokszor a felszín alatt sokkal több van, mint amit nekünk mutatnak. És ez így van jól.

Rengetegen élnek a megszokásaik rabjaként (ezt KELL, azt KELL), rugalmatlanul, saját magukkal meghasonulva. Rosszabb esetben lenézve a másikat azért, mert ő képes önmaga lenni és leszarja azt, hogy mások mit gondolnak róla. Ezzel csak az a gond, hogy ez ítélkezés, ami sokkal súlyosabb kategória, mint az, hogy pl. egy végzett jogászdoktor 32 évesen önfeledten csápol egy Scooter koncerten. Egy életünk van, és az rohadtul rövid ahhoz, hogy mások elvárásai szerint éljük azon felül, amit tényleg muszáj (pl. munka). Becsüljük meg, és ne erőszakoljuk meg önmagunkat azért, mert látszólag "kinőttünk" dolgokból.

A minap jött a hír: tiltanák az autóban dohányzást, evés-ivást, gps nyomkodást. Rögtön megütötte a fülemet, hogy a dohányzás megint és megint és megint. A kirekesztettek. Akik nem emberek. Üldözzük őket, mert boszorkááááány, gyújtsuk meg őket (csak előtte a cigijüket is, még haláluk előtt). Sok fórumot elolvastam ennek kapcsán, rengeteg vita volt, kezdve a "csak mert te dohányozltegeci, attól még mást ne ölj meg"-el, folytatva a "sok egoista barom, aki csak a saját jólétére gondol faszkalapok"-on át egészen a "miaz hogymá a óttómba se nem gyútthatok rá he?"-ig. Meg van a véleményem erről, de nem kívánok itt is kurvaanyázásba sárdobálásba torkolló vitákat szítani, így inkább megvizsgálom a kérdést több más oldalról.

Az egyik az a fránya autó. A guruló fegyver. Amivel bármikor megölheted magadat is és másokat is. Ahogy haladunk a korral, egyre több újdonság, biztonságot növelő, vezetést elősegítő funkciókat építenek beléjük. Nincs is ezzel gond, legalábbis alapvetően nincs, sosem voltam a fejlődés ellen. Ellenbenviszont talán kéne lenni egy határnak, vagy ha úgy jobban igaz, egy ésszerűségnek. Ugyanis meglátásom szerint (ami esetleges, vagy meglátom vagy nem, igazság szerint oly nagyon nem követem a naprakész újdonságokat etéren, bár valami híradásom azért van róla), ma már más követelményrendszere van egy modern autó vezetésének, mint régesrégesrégen. ABS, kipörgésgátló, tolatóradar, parkoló-automatika, a tükörben villogó led-es holttérfigyelő rendszer. Magyarán: nem kell mindig teljes mértékben figyelni, mert az abs megoldja hogy ne blokkoljon a kerék (teszem hozzá: jégen ez veszélyesebb), a tolatóradar sípol a bumm előtt, a holttérfigyelő villog ha mégis van ott valaki. Tudom, látom, számítok rá, hogy szól. Megbízok egy számítógépben. Jobban, mint a saját szememben. Aztán ott a GPS, ami valóban hasznos, csak épp az előre gondolkodást és a tájékozódási készséget öli ki az emberből (ami sokakban nincsen is, talán a GPS az, ami tényleg hasznos, bár én megvagyok nélküle, de könnyebb vele, tény). Ott vannak a beépíthető monitorok, DVD lejátszók, hogy menet közben se unatkozzon a család....WTF? Nehogy valaki véletlenül olvasson (úgyis mostanában sokat olvasnak az emberek), vagy hűűha, mégjobb: beszélgetni kelljen egymással!!!! Úristen, még belegondolni is rossz. Ezek mind a komfortérzetünket javítják és ezáltal a közérzetünket is, megkönnyítik a vezetést, csak éppen azokat a dolgokat ölik ki az emberből, amikkel adott esetben nagyobb eséllyel el lehet(ne) kerülni egy balesetet. 

A másik a jogosítvány megszerzésének a feltételei: nevetséges. Ha jól tudom, betöltött 17. életév. És alig 18 évesen be lehet ülni apu BMW-jébe és lehet menni 140-nel (mocskos sztereotípiák pfujjjj!!!!). Nem lenne esetleg (félve teszem fel eme költői kérdést) egyszerűbb visszamenni a kályhához (főleg ilyenkor télen), és mondjuk felállítani valami követelményrendszert? Mondjuk pl. érettségi. Ok, manapság az is lóf....vagyis hát szóval az is egy nem túl magas léc, de akinek érettségije van, arról már talán (talán!!!!) feltételezhető, vagy van némi nemű fogalma a dolgok folyamatáról (ha már 4 évig "tanult", hogy megszerezze). Vagy egy pszichológiai teszt. Nem kell bonyolult, elég egy olyan egyszerűbb féle is. Tudniillik felmerült bennem a gondolat, hogy ha rendőrséghez, katonasághoz való felvételhez át kell esni egy pszichológiai teszten (mert hogy fegyveres testület, meg egyébként is ugye), akkor az autóvezetéshez, amivel ugyanúgy emberi életeket lehet kioltani, és egyszerűbben mint az ember gondolná, miért nem? Az autó egy fegyver! Valahol borzalmas belegondolni, hogy sok esetben gyerekek kezébe adjuk a lehetőséget. Nyilván most sarkítok kicsit. A gondolatom lényege annyi lenne, ne csak fizikai (lát, hall, beszél, válaszol) feltételei legyenek annak, hogy valaki "úrvezető" legyen. Mert életekkel játszik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a vezetőülésbe ül, addig, míg ki nem száll az autóból. Ez azért nem mindegy!

Én azt gondolom, hogy a fejekben kéne rendet rakni. Elvileg létezik olyan, hogy felelősségtudat ugye. Saját magamért, másokért felelősséggel tartozom. Amit teszek, azért pedig vállalom. Nem vagyok Isten, hibázhatok. Nem vagyok halhatatlan, mert akkor egy hegyre kéne költözzek, oda meg ugye nem kell autó. Ha hülye vagyok, megbüntetnek. És pont ezért nem leszek hülye: ha eltévedtem, megállok, és úgy nyomkodom a gps-t vagy szólok, hogy nyomkodja más, ha nem egyedül vagyok. Sminkelni sem kell a kocsiban, nem azért van benne tükör. Fel kell időben kelni. Fáradt vagy? Elaludtál? Előfordul, így jártál. Késésben vagy és ezért sietsz? Indulj el időben. Vagy késs. Emiatt kirúgnak? De élsz, és azok is, akik mellett elmentél. Igaz, a börtönben (vagy odaát) nincs gond a melóval. Lusta vagy bulizni menni egy másik faluba gyalog, vagy busszal? Aha és azért, hogy Te bulizhass, temessem el az egyik rokonomat? Jó üzlet, tényleg. Városon belül meg pláne: akinek inni van pénze, annak taxira is van, vagy ha nincs, lehet buszjegyet venni. Ha nem tetszik, ne menj bulizni. Nőjünk már fel egy kicsikét: nem kaphatsz meg mindig mindent úgy, ahogy szeretnél, néha kompromisszumot kell kötni. Elvileg mi emberek megkaptuk a fejlődés, a gondolkodás lehetőségét a természettől. Borzalmas látni azt, hogy mennyien nem élnek vele, üres tekintetek mindenütt. És ezek az emberek gyereket nevelnek, választanak, autót vezetnek. Ha a fejekben rend lenne, lehet, hogy nem kéne mindent beszabályozni és büntetéssel fenyegetni minden apró lépésért. Apropó: az autórádió nem vonja el a figyelmet a vezetéstől? Hisz zene, feltölt, ritmusos, az ember lábába rögtön beleköltözik a bugi. Vagy esetleg ha beszélgetek valakivel. Ha vicces nevetek, ha szomorú szomorkodok, ha nézeteltérés, esetleg veszekedés van akkor ideges leszek. Mind egy olyan állapotot idéz elő, ami a józan, gyors döntést befolyásolhatja. Tényleg: ülhetünk ezután majd többen az autóban? Az óriásplakátok az autóút szélén nem figyelemelterelőek? Vagy a közlekedési táblák....az útburkolati jelek. Vezethetek egyáltalán az autóban? Remélem mindenki érzi az iróniát a mondataimban....talán egy másik világban, ahol rendben vannak fejben az emberek, felnevelték őket, emberré nevelték őket, ott nincs szükség efféle tiltásokra, mert ott felelősségük teljes tudatában (és fejvesztés -néha szó szerint- terhe mellett) el tudják dönteni, hogy pl. alkalmasak-e arra, hogy autóvezetés közben dohányozzanak.

FIGYELEM! Elmélkedős, filozofálgatós poszt, csak az olvasson tovább, aki felkészült erre! :D

„Jó legyél!” „Rosszat ne halljak rólad!” „Ne rosszalkodj!” „Olyan jó vagy hozzám!” Ismerős? Jó és rossz. Az egyik pozitív, a másik negatív. Vajon tényleg így van? Ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Egyáltalán: létezik jó és rossz? Elhatárolhatóak egymástól? Ami nem jó, az törvényszerűen rossz? Ami nekem jó, az Neked is az?

 A mai társadalmunkban vannak olyan elvárások, amelyeknek meg kell felelni, még azoknak is, akik amúgy nem szeretnek megalkudni senkivel és semmivel, különben szankcionálva lesz. Be kell tartani a törvényt, be kell tartani a főnök utasításait, eleget kell tenni a kötelező elvárásoknak. Ez sok esetben egybe is vág az egészséges értékrendű embereknek (pl. törvény betartása), nem is erről szeretnék írni, de gondoltam szemléltetem, hogy nem vagyok teljesen a földtől elrugaszkodott.

 Szóval jó és rossz. Ha megsimogatom a kutyámat, az jó. Nekem is, neki is. Nekem azért, mert szeretem és örömet okozok neki; neki azért, mert én is szeretem, ha simogatnak, mert jó érzés. Ha mondjuk egyszer nem adnék neki enni, akkor az rossz. Nekem azért, mert szeretem, tehát nem lehet jó, ami neki nem jó; neki pedig azért nem jó, mert éhezik, ami rossz.

Mitől rossz valami? Attól, mert nem jó. Alapvető(nek kellene hogy legyen), hogy ha éhes vagyok, akkor eszek, ha fázom befűtök, ha álmos vagyok alszok. Szükségletek. Ha kielégítem őket, akkor az jó. Tehát a rossz az nem egy létező fogalom, hanem egy hiány: a jó hiánya. Jó nélkül nem létezik rossz, mert nem tudnánk mihez viszonyítani. Ha nincs jó, akkor honnan tudom, hogy valami rossz? Sőt: honnan tudom azt, hogy most jó, ha még nem éltem meg a hiányát, amikor nincs, tehát rossz?

Ugyanide merem sorolni a fény és a sötétség kapcsolatát (konkrét és átvitt értelemben is). A sötétség a fény hiánya. Nem önálló fogalom. Mint ahogy a butaság is a tudás hiánya. A hideg a meleg hiánya, minél kisebb a hőmérséklet, annál kevesebb hő van jelen. Egyik a másik nélkül elképzelhetetlen, állandóan és szorosan kapcsolódnak egymáshoz. De ettől függetlenül ezek csak viszonyítások, egymáshoz képest, pont ezért nem is helyes az a többes szám, amit használok. Nem létezhet önmagában sötétség, hideg, ha nincs világosság és meleg, mert ezek ennek hiányai.

 De visszatérve: minden ember egy egyén, saját értékrenddel. Ha elfogadjuk azt az alapvető mondatot, miszerint: minden ember egy tiszta lapként született, melyre a társadalom ír, akkor azt is elfogadjuk, hogy mivel a rossz az a jó hiánya, önmagában nem létezik, tehát nincs meg születésünkkor. Ha megnézzük az állatvilágot, nagyon kevés példát találunk arra, hogy az állatok egymás között rosszat okoznak a másiknak. Minden azért történik, hogy túléljenek: ezért eszik meg a másikat, ezért védik a területüket, és még sorolhatnám. A kérdés az: ami nekem jó, az másnak is? Élhetem úgy az életemet, hogy ne csak nekem legyen jó? A válasz: nem. Lehet rá törekedni, de teljesen nem lehet kivitelezni (vagy nagyon nehéz). Bizonyára sokan vitatkoznának azzal, amit fentebb írtam, miszerint születésünkkor nincs bennünk rossz, hiszen sokan azt vallják, hogy elrejtve, elnyomva ugyanúgy bennünk van a rossz, mint a jó. De ezt egy másik aspektusba rakva érdemes elgondolkodni azon, hogy ha valaki rosszat tesz a másikkal, akkor az neki jó. Az ő értékrendje szerint legalábbis. Tehát megint oda lyukadtunk ki, hogy minden kölcsönhatásban van mindennel, viszont ez egyénileg változik.

 Nyilván egy egészséges értékrenddel rendelkező ember arra törekszik, hogy a másiknak ne okozzon fájdalmat, annak pedig, aki közel áll hozzá, óvja minden rossztól. De ki határozza meg ezt az értékrendet? Nyilván a nevelés, a társadalom és a közeg, amibe született, továbbá a személyes tapasztalatok. Meg lehet nézni a különböző népcsoportok, földrajzi területen élők mentalitását. Más és más, mert más értékeket hoztak hazulról. Mindenki a környezete produktuma, és eszerint is alakul ki az értékrendje, eszerint alakítja magában azt, hogy mi a jó. És ezért van az, hogy sokan egyáltalán nem érzik rossznak azt, ami valójában nélkülöz minden jót, mert számára ez természetes.

 Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy felmentsek bárkit is az alól, ha rosszat cselekszik, mert ilyenről szó sincs. Csupán egy elmélkedés arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Tényleg: mitől jó ember valaki?

Szomszédok vannak, voltak és lesznek. Neked is, nekem is. Viszont volt egy sorozat ugyanezzel a címmel. Ez találó, mert a szereplők valóban egymás szomszédjai voltak. És a nézőé is.

Nagyon sok rosszat el lehet mondani erről a sorozatról. Elnagyolt, rosszul kivitelezett párbeszédek, gagyi akciójelenetek, mémmé vált jelenségek, a "Búrger King", és még sorolhatnám reggelig. A maga nemében valóban nevetséges, sok esetben magas labda, néha az ember valóban kényelmetlenül érzi magát a nézése közben. Ezekkel tisztában vagyunk, nem is kell tovább ecsetelni.

A másik oldalról viszont egyrészt ebben a sorozatban SZÍNÉSZEK játszottak, legalábbis túlnyomó többségben. A teljesség igénye nélkül: Komlós Juci, Zenthe Ferenc, Raksányi Gellért, Máriáss József (akinek pl. a halálos ágyán is forgattak, utolsó mondatai a sorozatban: "Színészkedtem. Szerepet játszottam. Lehet, hogy elfogytak a szerepek? Akkor egy felhő szélén ülve nem közös Bőhm, őrzőangyal szeretnék lenni. Mindenkinek jó éjszakát!" ), de megfordult a sorozatban többek között Versényi László, Koroknay Géza, Sörös Sándor, Schubert Éva, és rengeteg más színész is.

Ez a sorozat az átlagemberről szólt. A mindennapokról a rendszerváltás előtt, közben és után. A kétségekről. Az új rendszer kialakulásáról és annak hatásairól az emberre. Az ismeretlenről. A "mi lesz most?"-ról. Talán egy mankót is nyújthatott az embereknek, hogy nem csak "mi" élünk kétségek között, hanem lám, ők is. De ami mindenképp biztos: ez a sorozat egy korrajz, és nincs jobban elnagyolva, mint a történelemkönyvekben a tananyag. A képi világa, az akkori emblémák, szokások, a mai szemmel furcsa körülmények (internet, mobiltelefon hiánya, Julcsi szőrös hónalja, a fizetések mértéke, stb.) mind mind egy örök lenyomata az akkori világnak. Nem azt mondom, hogy az egy tökéletes világ volt, mert nem volt az: de a folyamatos egymásra figyelés és segíteni akarás mindenképp szembetűnő. Ez a sorozat nem arról szól, hogy cégvezetők és a ribancaik egy beteg beltenyészet (értsd: ház) keretein belül hogy próbálják meg a másik életét megkeseríteni, miközben lehetőleg mindenki dugjon az ellentétes nemű lakókkal (ami alapvetően addig nem nagy gond, míg a másik tudtával és beleegyezésével történik), a valóságtól teljesen elrugaszkodva, hanem Rólad, rólam, a szüleidről, a nagyszüleidről. Hogy bizony hónap végén előfordul, hogy szarban vagy, megesik, hogy kerekek nélkül találod az autód a telepen, viszont ha baj van, van aki legalább meghallgat. Mert figyelünk a másikra. Mert nem vagyok irigy. Valószínűleg idealizált kép volt ez már akkor is, de talán kevésbé volt a valóságtól elrugaszkodott, mint ha ma nézzük ugyanezt. Ha ezeket végiggondoljuk, akkor már jobban felejthetőek azok a klisék, hogy a "rosszfiút" mindenképp fekete bőrkabátban kell ábrázolni (az első részben Vágási Ferit Bőhm bácsi pl. csövesnek nézte), hogy nem mindig sikerült úgy ábrázolni egy problémát, hogy az ne legyen nevetséges, vagy azt az alig észrevehető tényt, hogy minden esethez Mágen doki ment ki (ezen a ponton érdemes elgondolkodni, hogy ha vele történt volna valami, és ő száll ki a mentőautóból saját magához, akkor kész is a "Szomszédok Paradoxon"!! ).

Ez a sorozat egy olyan világot mutat be, amit lehet szeretni, lehet nem szeretni, van aki visszavágyik oda, van aki nem. Nyilván rengeteg rossz oldala volt, és sok jó is, legalábbis a mindennapokban. De egy tény: a sorozatot ma nézve, megdöbbentő, hogy bár a világ folyamatosan változik, az élet bizonytalanabb lett, az emberekben a feszültség nőtt, holott elvileg fejlődni kéne a kor előrehaladtával. Amiket ott kimondanak, sokszor ma is igaz, sőt, van, hogy hatványozottan is. Így válik egy sorozat retro-ból, a maga korrajzával még mindig aktuálissá.

Miután reggel felkeltem, az a látvány fogadott, hogy leesett a hó! Nem igazán ért nagy meglepetésként, ugyanis esett már akkor is, amikor lefeküdtem, napokkal ezelőtt már mondták, hogy fog esni, és különben is tél van, ilyenkor azért annyira nem meglepő jelenség ez. Természetesen a Facebookon rengeteg bejegyzés volt, hogy esett a hó, ehhez már hozzá kellett szokni. Van aki ennyire örül neki, van aki unatkozik és sokan vannak olyanok is, akik azt hiszik egyedül élnek ezen a bolygón, így mindenképp meg kell osztani azt, amit mindenki tud! Még arra sem igazán kaptam fel a fejem, hogy közlekedési káosz alakult ki, mert egyrészt valóban van sok vidéki út, ami eléggé eldugott helyen van, másrészt ha három percig esik az eső, Budapesten akkor is a másfélszeresére nő a menetidő. Nade ami hűha:

A mai napon ingyenesen lehet igénybe venni a BKV szolgáltatását!

Atyaéég! Úristen, katasztrófahelyzet, szükségállapot, későn bekövetkezett (vagy korán jött, kinek mi) világvége!

Namost: január közepe van. Tél. Nem először van ilyen. Télen hideg van, télen esik a hó. Télen megfagy a víz (meg a sör, ha idejében nem viszi az ember fűtött helyre - a gyomrába), télen csúszik az út. Minden évben van tél. Sőt: minden év januárjában tél van. Nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna, hogy nyár volt januárban, legalábbis itt nem. Ha júliusban esik le 30 cm hó, akkor megértem, hogy "váratlanul" ér mindenkit, de így azért ez elég necces. Elhiszem, hogy mindenhonnan nem lehet azonnal eltakarítani a havat, elhiszem, hogy sok helyet elzár a külvilágtól, de most Budapestről beszélünk. Elszomorít, hogy még mindig itt tartunk, hogy képtelenség egy olyan időjárási jelenségre idejében reagálni, ami normális az év adott időszakában. Mert ugye télen havat, meg hideget várunk. Amíg nem jön a hó, addig örülünk (már aki), miután leesett, alkalmazkodunk hozzá és van aki még örül is neki. Tény, nem jó havat takarítani, nem jó hóban vezetni sem. De nem ér váratlanul. Mint ahogy az sem, hogy ilyenkor megnő a menetidő, főleg reggel, amikor amúgy is elég nehéz közlekedni, pláne autóval. Ezen az alapon a reggeli és esti csúcsidő idején is ingyenessé lehetne tenni a BKV-zást, ezzel a megoldással a közlekedési dugók ellen is fel lehetne lépni.

Persze másrészről meg ne elégedetlenkedjünk: ez egy szép gesztus megoldás volt a BKV-től, legalább ennyivel megpróbálták megkönnyíteni az emberek életét (továbbá ezzel a megoldással a mai napon nagyjából a szolgáltatás értékének megfelelő árat kértek az utazáshoz....). Ez a poszt nem is ez ellen a megoldás ellen van, csupán eszembe jutott, hogy mennyire szánalmas az, hogy ez a helyzet egyáltalán kialakulhatott.